Lábnyomok

meg nem állva haladt előre, mindig csak egyet lépett, pontosan egy aprót előre, hogy folyton mozgásban legyen, amíg bírta szuflával, ment, és ment, csak ment. sosem időzött el azon, hogy szemrevételezze azt, aki mindig rápillantott. ideje se volt kacsintani, vagy mosolyra húznia…

elcsendesült. a távolban még hallható volt robajlása, de fokozatosan alábbhagyott csemetefákat pusztító ereje. dacolt a csenddel, mert gyűlölte. ha álmából azzal riasztották, hogy eljött az ő ideje, belefújt harsonáiba és újult, sosem lohadó kedvvel, nekivágott belebömbölni…

csak játszottunk a domboldalon mindenféle félelem és borzongás nélkül, apró kavicsokat szedtünk és erős karlendítéssel átdobtuk a szakadékon túlra. krumpli formánál nagyobb kövekkel sosem kísérleteztünk, tudtuk, hogy bajt okoznánk. ezt mindannyian tudtuk, azt viszont…

minden azzal kezdődött, h. leejtette a kulcsát. új, szürke ballonkabátot viselt, titkosügynöknek véltem. gyorsan bezárta az autó ajtaját majd kilépett az utcára és gyalog folytatta az útját. én láttam, mi történt, de ő nem vett észre. odaléptem hozzá és szétnézve gyorsan…