minden azzal kezdődött, h. leejtette a kulcsát. új, szürke ballonkabátot viselt, titkosügynöknek véltem. gyorsan bezárta az autó ajtaját majd kilépett az utcára és gyalog folytatta az útját. én láttam, mi történt, de ő nem vett észre. odaléptem hozzá és szétnézve gyorsan felkaptam a földről. öreg darab volt már, de egyáltalán nem látszott rozsdásnak, amolyan régimódi kulcslyukba illett, mintha egy óriási, ódon kastélyt nyitott és zárt volna. zsebre tettem. hirtelen, amikor megfordultam, azt hittem, őt látom, de nem, nem volt már sehol, elnyelte az utca. ha a világon lenne titkosabb rejtély, mint amelybe akkor cseppentem, ott kellett volna hagynom.

a hatalmas és hosszú sétálóutcán hömpölygött az embertömeg, sodort magával az ár, úgy mentem, mint aki tudja hová tart, nem nézve, ki halad el mellettem. csak egyenesen előre. éreztem, hogy ő is erre megy, mintha a szemem előtt néha-néha feltűnt volna ballonkabátjának szürke foltja, bár csupán csak képzelődtem. szerettem volna látni azt, amit nem láthatok. olykor ismerős arcok bukkantak fel el-elvétve a tömegből, de elmentek mellettem. úgy tettek, mint azok, akik nem ismerik meg az ismerőst, pedig jól tudják, hogy barátaimnak mondom őket. az eső akkor már nem esett.

ismerős érzés, amikor keresem, de nem találom, pedig tudom, hogy erre van. talán ha várna valahol, megtalálhatnám, de nem érhetem utol...

ott lapított a zsebemben. talán a jobb kezemmel szorongattam, nem tudom már, mindenesetre tudtam, hogy vissza kell adnom, mert nem az enyém. vajon mit nyithat? ez a kérdés nem is foglalkoztatott különösképpen, azaz nem emlékszem, hogy ezen töprengtem volna, mikor felszálltam a villamosra. hogy miért szálltam fel, nem tudom, sejtettem, hogy arra kell lennie, láttam lábnyomát az utcai tócsákban, láttam az emberek szemében, hogy jó irányba megyek, mert azt gondoltam, hogy ők tudják, kit keresek. izgatott voltam, hogy el ne veszítsem, mint ahogy ez vele megesett. biztos vagyok abban, hogy a jobb zsebembe tettem, mert a jobb kezemmel szorítottam. csak ott lehetett.

az ismerősök megismertek a villamoson, beszédbe elegyedtem velük, a társalgás apró részletére már nem emlékszem, arra sem, hogy  szóltam-e. csak ültünk az ismerőssel a villamoson és néztem a Dunát, ahogy átsiklottunk a hídon, és száguldottunk orbitális erővel a mélybe. igen. féltem. féltem, hogy nem tudom átadni azt, annak, akit keresek. azt éreztem, mintha minden vér a fejembe tolult volna a gyilkos energiától. mintha tízgénél is nagyobb erővel zuhantam volna a völgybe, szét akartak pattanni az erek a fejemben. de tudtam, hogy csak képzelődöm. aztán leértünk, megkönnyebbüléssel tapintottam ki zsebemben a féltve őrzött tárgyat. ott volt.

aztán egy kissé üdítőbb utazás következett immár sík talajon, éjszaka volt és félhomály, a közvilágítás csak hunyorgott, a kezemben papír volt, hogy majd az a valaki, aki ismeri őt, felhívja, én meg lapra véssem. imbolygott a villamos velünk a félhomályban, a papírlap furcsa sárga fényben úszott, az a valaki nézett rám, és tudtam, hogy vele beszél, mert ismerte. végre. tudtam, hogy felírhatom, hol és mikor. végre.

az a valaki szótlanul felállt, a következő megállónál leszállt, én értetlenül meredtem magam elé, úgy, mint akinek volt egy titka, de kinevették...

-nesi-