mosolygott, tartott tőle, hogy mások is osztozhatnak örömében, ezért tikolta és elfordult a mellette ülőtől, kinézett az ablakon.
sosem gondolta volna, hogy a mosoly, amely kiült arcára, a felhők fölé repíti. a fellobbanó és a még meg nem ismert boldogságtól új erőre kaptak végtagjai, ugrált volna örömében, elrikkantotta volna mindenkinek, hogy jól érzi magát, de nem tett így, leplezte örömét, hiszen világ életében önző volt.
később, amikor az édeskés illat felizgatta orrának parányi szaglószálait, mely a vattacukor piciny felhői közül türemkedett ki, akkor érezte, hogy már nincs semminek a birtokában, nem ő irányítja az életét, csak repül felfelé, egyre magasabra, ahol a látóhatárnak nincsenek határai, ahol a végtelen kék út kiszélesedik, ahol nem talál feljegyzéseket a fehér lapokon, és ahol már irányát is elveszítette életének.
egyetlen örömét mégsem osztotta meg földi halandóval, inkább diskurzust kezdett az ablakon didergő kicsiny zúzmarákkal.
nesi
