nincs hír róla. eltűnt, mint hirtelen jött nyári zápor után a verőköltőbodobács a járdaszegélyről. csak néztek utána, hátha örökre eltűnt a langy melegben, de abból az irányból még egy szellő sem suhant feléjük, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem kell félniük, nem jön vissza. porzott az országút a szárazságtól, mikor a nagysebességel közlekedő teherautó végigsöpört a faluban. a kossuth utca kihalt volt, csak a petőfi utcában időztek el az öregek nagyfröccsük mellett, beszélgetve az ideiglenesen kinevezett miniszterelnök balhéjáról, meg arról, hogy a csapos már hitelt sem ad a janónak, meg arról, hogy a kistibi már nem felesezik többet, mert elcsapta a tehervonat. csak nézték a kocsma bejárata előtt álló piros biciklijét és köptek egyet a poros földre, aztán kellő áhítattal megjegyezték, szegény kistibi, még élhetett volna. átellenben misére igyekeztek az öregasszonyok, zúgott a harang, ahogy rázta a sekrestyés. mikor elhallgatott, a fülekben még visszhangzott a kongása.
a félnyolcas busszal aztán megérkezett. mindenki bámulta őt, zselétől csillogó haját, barna, tiszta cipőjét, fekete felöltőjét, a szemébe nem mertek nézni. féltek tőle, mert biztosan tudták, hogy a kistibi csak úgy magát nem. az tette ezt vele. nem is remélték, hogy még látják a faluban, idegesen nyúltak felesükért, mire az egyik ősz öreg odakiáltott neki.
a válasza csak ennyi volt: felmentettek.
a kerítésnek támasztott piros bicikli erre a szóra ledőlt a virágágyásba, a vendégek reszketve felhörpintették itókájukat, s halkan, alig búgó hangon, orruk alatt suttogva megjegyezték egymásnak: nincs igazság...nincs igazság...nincs igazság...
