Lábnyomok

nem akart engedelmeskedni.

de megdörzsölték palackját, elő kellett vánszorognia, pedig benn már megszokta a kellemes, klimás kis zugát, ahol emberemlékezet óta élt, ahol színes párnák vették körül, és minden percét, feltéve ha nem hívták elő, semmittevéssel töltötte. most mégis, mikor kiszólították őt, duzzogva jött elő és ahelyett, hogy a már megszokott mit parancsolsz édes gazdám kedves hanglejtésű kérdését tette volna föl, hányavetin szólt: mit akarsz?! 

azon nyomban mintha nyakon öntötték volna, csurom vizes lett, alig bírta kitisztítani szemeit, hogy láthassa mi történt, mikor is újabb adag víz csurgott nyakára, ami tetőtől talpig eláztatta őt. a szaga kesernyés volt, amely azonnal a menekülésre kényszerítette, de hiába viaskodott, minden irányból kapott egy kis adaggal.

"bundás hol vagy? gyere ide!" hallatszott messziről egy gyermekhang.

ekkor a dzsin már fellélegezhetett, megtörölhette félszárazon maradt zsebkendőjével könnyesre áztatott szemét, lerúghatta lábáról felkunkorodó cipellőjét, és megkönnyebbülve leülhetett a földre. kereste palackját mindenfelé, minden apró  zeg-zugát megnézte a bokros kertnek, amikor egy nagytestű, szőrös állat hangjaira lett figyelmes. épp a szeme előtt csaholt el szájában szorítva kedves hajlékát.

*nesi

nem vagyok bolond. nem vagyok bolond. nem va-gyok bolond.  ismételgette B., hogy meggyőzze magát afelől, hogy a lepke nem beszélt igazat. miért is mondott volna igazat, minden, amit előadott, merő hazugság volt. tudta ezt B. nagyon jól. de egész este a lepke mondata járt az agyában. amikor teát főzött, a vízforraló tükörképében látta a lepkét, ahogy csúfolja őt: bolond vagy, bolond vagy.

B. zavarodottan töltötte ki csészéjébe a vizet, kedvenc teafüvét lógatta bele, közben ütemesen megkavarta felcukrozott frissítőjét, és énekelte: nem vagyok bolond. nem vagyok bolond..trallalala. nem va-a-a-a-gyok bolond. ezalatt hosszan nézte csészéjét, de érezte, hogy nem meggyőző az ének, azzal földhöz vágta. hamar lekuporodott, hogy óvatosan fölszedje a cserépdarabokat, de amikor a legkisebb töredék, amely a legtávolabbra gurult, a szemébe nézett és csúfondárosan elnevetve magát azt kiabálta: bolond vagy, bo-l-o-n-d vagy...hahaha. 

betelt a pohár.

leült a karosszékbe, csendben megszámolta a szeme előtt elszálló tarka lepkéket, és amikor már százhuszonháromnál járt, kezei már nem akarták elhessegetni őket, hanem engedetlenül leestek dereka mellé, ajkai is ellazultak, már nem vicsorított, vonásai kisimultak, szeme lecsukódott.

B. megnyugodott.

*nesi*

meg nem állva haladt előre, mindig csak egyet lépett, pontosan egy aprót előre, hogy folyton mozgásban legyen, amíg bírta szuflával, ment, és ment, csak ment. sosem időzött el azon, hogy szemrevételezze azt, aki mindig rápillantott. ideje se volt kacsintani, vagy mosolyra húznia ajkát, mert minden másodpercben dolgozott.

sosem lankadó figyelemmel végezte munkáját, mindig csak egyet lépett előre. nem gondolta, hogy sziszifuszi munka ez, tisztában volt azzal, ha egy pillanatra is elkalandozik, vagy megáll, vagy hátralép, akkor bonyodalmat okoz az egész világnak.

két közeli barátjával igen jó kapcsolatot ápolt, tudták ők jól, hogy egymás nélkül mit sem érnek, ezért voltak jóbarátok. hármójuk közül ő végezte a legtöbb munkát, ő tolta előre a többieket is, de azok lassan haladtak, ő viszont villámgyors volt. testi erejét sosem fordította társai ellen, sőt, ha azok elfáradtak, akkor nyomta-tolta őket előre, míg a teljes végkimerüléstől el nem fáradt és toporgott egyhelyben.

ekkor már volt ideje kacsintani, de ahelyett, hogy egy mosolygással viszonozták volna közeledő pillantását, mindig csak aggódó és bosszús tekintetet látott maga előtt. kedve lett volna sírni, de amint sírásra görbült volna szája, egy műtőasztalon találta magát, ahol megvizsgálták tagjait, kitisztították belső szerveit, kapott egy új szívet is, és újult erővel nekikezdett a régi feladatnak...

nesi

"tanulni kell a kódokat, a soha el nem haló dolgokat:

a szenvtelen éjszakák zaját,

a szünni nem akaró dobbanást,

a szavak mézédes illatát."

 Peter Kelly

mosolygott, tartott tőle, hogy mások is osztozhatnak örömében, ezért tikolta és elfordult a mellette ülőtől, kinézett az ablakon.

sosem gondolta volna, hogy a mosoly, amely kiült arcára, a felhők fölé repíti. a fellobbanó és a még meg nem ismert boldogságtól új erőre kaptak végtagjai, ugrált volna örömében, elrikkantotta volna mindenkinek, hogy jól érzi magát, de nem tett így, leplezte örömét, hiszen világ életében önző volt.

később, amikor az édeskés illat felizgatta orrának parányi szaglószálait, mely a vattacukor piciny felhői közül türemkedett ki, akkor érezte, hogy már nincs semminek a birtokában, nem ő irányítja az életét, csak repül felfelé, egyre magasabra, ahol a látóhatárnak nincsenek határai, ahol a végtelen kék út kiszélesedik, ahol nem talál feljegyzéseket a fehér lapokon, és ahol már irányát is elveszítette életének.

egyetlen örömét mégsem osztotta meg földi halandóval, inkább diskurzust kezdett az ablakon didergő kicsiny zúzmarákkal.

nesi

dublinban a pontos idő 10:50. az idő borús, szeles. eső még nem esik. a felhők gyűlést tartanak. igen gyakran.  

(by Iskander)

magabiztosan csúszkáltam az összefüggő jégtakarón, tőlem nem messze alig féltucat ember kalimpált jelezve, hogy óvatosabban lépdeljek a befagyott tavon. hiába. levált egy darab az egészből, majd levált több, és levált az is, amelyen én álltam és távolodtam a többitől. emlékeimre hagyatkoztam, főképp a katasztrófafilmek jelenetei ötlöttek szemem elé, mikor hasra feküdtem a jégdarabon. aztán elmerültem.

vacogva ébredtem fel, mint aki a forró láztól vízért kiált, de nem jött senki, hogy elmondja mi történt velem. összeszedtem szétszórt ruháimat, felöltöztem. leültem az ágy szélére és füleltem. hangokat hallottam odakintről. csupán csak mondattöredékeket sikerült elkapnom a beszélgetésükből, mert ketten voltak. két férfi. olyanfélékről beszéltek, hogy el kell szállítani, most rögtön, illetve hogy így meg fogjuk ölni, intézkedni kell, nem játék, mégiscsak meg kell várni őt, az majd elintézi. azt gondoltam, rólam beszélnek. féltem. az ablak felfeszítésével bíbelődtem, mikor az ajtóban fordult a zár, de nem jött be senki. megnyugodtam. kimásztam az utcára.

óvatosan menekültem előlük, mindig hátranézve, nem követnek-e. tudtam, hogy minden lépésemet figyelik, és hallják szívem minden dobbanását, ezért az utca sarkán leültem egy kőre megpihenni. amikor felnéztem egy ismerős feliratot láttam, és ebből tudtam, hol vagyok. nem voltam messze az otthonomtól, de tudtam, nem mehetek haza, mert legelőször ott keresnének. aztán kifújtam az orromat, megtöröltem a könnyes szemem, mert valami állandóan marta. azt gondoltam, hogy ott benn biztosan befecskendeztek valami mérget a testembe, mert tűszúrás nyomaira bukkantam a bal vénámon. 

a következő pillanatban az egyik járókelő egy cetlit nyomott a kezembe, nagy lóbetűkkel volt írva rá, de hogy mi, az nem az én nyelvemen szólt. csak kriksz-krakszokat láttam, emiatt titkosírásnak véltem. fordítgattam, hátha megoldást kínál számomra ez a feljegyzés, de tévedtem. ekkor odanyújtottam a gyereknek, aki éppen szembe jött velem a sétálóutcán, azt gondoltam, ő majd érti, miről szól. de csak kuncogott. nyilván értette. de elszaladt. amikor egy öregedő kéz vette el tőlem a papírt, elámulva nézett rám, mint aki attól tart, hogy belekeveredik az ügybe. kitéptem a kezéből és én is elszaladtam, mint a gyerek.

amikor felnéztem az égre, a hold sütött a nap helyett, pedig tisztán emlékszem, hogy nappal volt, amikor kimásztam az ablakon. fáztam és tudtam, hogy figyelnek. tudtam, hogy az a szürke kalapos úriember, aki előre engedett a pénztárnál, ahol a menetjegyet váltottam, csakis én miattam áll ott. tudtam, arról a szemüveges, újságot olvasó, és szivarozó férfiről is, hogy engem figyel. nem beszélve a pénztárosról. tudtam, azért kérdezi meg harmadszorra is az úticélom, hogy oda is kövessenek. magabiztos mosoly ült arcomra, mert gondoltam, tudatom velük, hogy tudok róluk. nem bírtam rejtegetni, vagy inkább nem is akartam, odaintettem mindhármuknak úgy, mint amikor azoknak köszön az ember, akik már ősidők óta ismerik egymást. természetesen úgy tettek, mintha nem látnának, nem néztek felém.

felszálltam a vonatra. a hangosbemondó figyelmeztette az utasokat. vártam, hogy induljunk. senki nem volt a szerelvényben,  örültem ennek, hiszen nem kívántam útitársakat, el akartam menni innen messzire, de egyedül. vártam, hogy majd a szürke kalapos fellép a lépcsőn és előrántja a fegyverét, én meg előre eltervezetten kitérek a lövése elöl, kitekerem a csuklóját és elveszem a fegyverét és az egész bandáját lebuktatom. ekkor éreztem először igazán bátornak magam a nap folyamán.

azt hiszem órákat aludtam a vonaton, mert amikor felébredtem világos volt. nem tudtam, hol vagyok, már nem zakatolt semmi a fülemben, bár nem is emlékszem, hogy hallottam volna zakatolást az utazás alatt. lekászálódtam a vonatról, akkor már alig vitt a lábam, és úgy éreztem reng a föld is, és rengett bele szervezetem minden makromája, éreztem, hogy felszínre akar törni, mint a vízibetegeknél, ekkor szétnyílt a föld és elmerültem.

amikor magamhoz tértem, tiszta, fehér szoba fogadott. ágyban feküdtem és egy idegen arc mosolygott rám. csak ennyit mondott, megmenekült. egy papírfecnit tett a kezembe és azt mondta, amikor kihúzták a vízből, ezt szorongatta. széthajtottam a cetlit, és olvasni akartam. de az írás teljesen elmosódott...

**nesi

"fájt neki.

visszafojthatatlan vágy vezérelte, hogy megtegye. mégsem érezte, hogy elégtételt vett volna azon, aki azelőtt visszanézett rá a tükörből.

mindent egyszerre és együtt csináltak, ha az egyik megmosolyogta a szomszéd házban lakó görnyedt hátú folyton szivarozó öregapót, a másik is hasonlóképpen tett. nem voltak barátok. sem testvérek, de mindig mindenhová együtt jártak. az emberek furcsállták zöld lenvászon nadrágjukat, vérvörös bakancsukat és sárga pólójukat.

a bérház ajtajának csikorgó hangja rejtette el lakásuk mélyére őket. igazán akkor voltak boldogok, amikor kettesben maradhattak. ilyenkor hosszan fürkészték egymás arcának jellegzetes vonásait, a pisze orrukat, a szem alatti anyajegyet, a széles ajkakat. folyton ezt művelték és minden alkalommal arra döbbentek rá, hogy az eléjük táruló arc már nem rejt számukra titkokat.

amikor az egyiknek fájt, úgy döntött, új és alkalmazkodóbb társat keres magának, hogy annak, akinek addig nem fájt, most fájjon. 

az egyik a másik elé állt, mélyen és őszintén a másik szemébe nézett, tudta, meg kell tennie. vállmagasságba felemelte kezét, hosszan, ide-oda nyújtózó mozdulatokkal integetni kezdett, majd hátatfordított a másiknak és elsietett. a másik némán bámulta, integetni próbált, hátha ő kerül ki ebből győztesen, majd hátatfordított és elsietett.

vér nem folyt..."

-nesi

a tiedet. felelte halkan a kisember a jól megtermett, debil őrző-védő káefté alkalmazottjának, miközben az az anyját emlegette. anyák napja volt. a nap még csak titokban kukucskált ki a látóhatár mögül. a kisember köpött egyet, mintha minden mérgét ebbe az egy nyálgombócba sűrítette volna és továbbállt. nem szívta mellre. majd vesz másutt. még talán szebbet is. többet is. súlyos lépteitől csörgött az aprópénz zsebében, ennyije volt, más semmije. összekotorta a pénzét, odafigyelve megolvasta. majdnem sírva fakadt. törölgette redős homlokát, miközben arra gondolt, hogy még sosem volt ennyire szegény. az utca koptatta a toldott-foltozott cipőjét, míg nézegette a kerítésen túl virágba borult cseresznyefákat. nyílt az orgona is. szeretett volna letépni egyet közülük, hogy elvigye neki. akkor is ezt akarta tenni, de a debil őr, rajtakapta. szétnézett minden irányba, hogy majd bemászik. de mégsem tette meg. nem így akart virágot vinni neki. ballagott tovább a kisember, majd lekuporodott megpihenni. megnézte fáradt szemeivel a napfelkeltét, és elaludt.

sötét volt már, mikor magához tért a mély álomból. körbenézett, hátha valaki arra jár és megszánja őt. csak egy kis vizet akart inni. korgott a gyomra az éhségtől is, de tudta, hogy ma még feladata van. óvatosan feltápászkodott a földről, leporolta elnyűtt nadrágját, bekötötte cipőfűzőjét, beletúrt a hajába, fejére tette kalapját. a kisember útnak indult. már a sugárúton tartott, mikor lement a nap, az utca alig volt zajos.  leszegzett fejjel ment, úgy bámulta a földet, ahogy a föld bámulta őt. megpihent egy pillanatra. lehajolt, hogy felvegyen valamit. egy sárga tulipán hevert a betonon, levelei elszáradtak, szirmai szétálltak, már majdnem leszakadtak. felkapta a földről és rohant vele. rohant őhozzá.

a kisember megállt a halom felett, kis mélyedést ásott ráncos kezeivel és odahelyezte a tulipánt. leült a sír mellé és keservesen zokogni kezdett...

minden azzal kezdődött, h. leejtette a kulcsát. új, szürke ballonkabátot viselt, titkosügynöknek véltem. gyorsan bezárta az autó ajtaját majd kilépett az utcára és gyalog folytatta az útját. én láttam, mi történt, de ő nem vett észre. odaléptem hozzá és szétnézve gyorsan felkaptam a földről. öreg darab volt már, de egyáltalán nem látszott rozsdásnak, amolyan régimódi kulcslyukba illett, mintha egy óriási, ódon kastélyt nyitott és zárt volna. zsebre tettem. hirtelen, amikor megfordultam, azt hittem, őt látom, de nem, nem volt már sehol, elnyelte az utca. ha a világon lenne titkosabb rejtély, mint amelybe akkor cseppentem, ott kellett volna hagynom.

a hatalmas és hosszú sétálóutcán hömpölygött az embertömeg, sodort magával az ár, úgy mentem, mint aki tudja hová tart, nem nézve, ki halad el mellettem. csak egyenesen előre. éreztem, hogy ő is erre megy, mintha a szemem előtt néha-néha feltűnt volna ballonkabátjának szürke foltja, bár csupán csak képzelődtem. szerettem volna látni azt, amit nem láthatok. olykor ismerős arcok bukkantak fel el-elvétve a tömegből, de elmentek mellettem. úgy tettek, mint azok, akik nem ismerik meg az ismerőst, pedig jól tudják, hogy barátaimnak mondom őket. az eső akkor már nem esett.

ismerős érzés, amikor keresem, de nem találom, pedig tudom, hogy erre van. talán ha várna valahol, megtalálhatnám, de nem érhetem utol...

ott lapított a zsebemben. talán a jobb kezemmel szorongattam, nem tudom már, mindenesetre tudtam, hogy vissza kell adnom, mert nem az enyém. vajon mit nyithat? ez a kérdés nem is foglalkoztatott különösképpen, azaz nem emlékszem, hogy ezen töprengtem volna, mikor felszálltam a villamosra. hogy miért szálltam fel, nem tudom, sejtettem, hogy arra kell lennie, láttam lábnyomát az utcai tócsákban, láttam az emberek szemében, hogy jó irányba megyek, mert azt gondoltam, hogy ők tudják, kit keresek. izgatott voltam, hogy el ne veszítsem, mint ahogy ez vele megesett. biztos vagyok abban, hogy a jobb zsebembe tettem, mert a jobb kezemmel szorítottam. csak ott lehetett.

az ismerősök megismertek a villamoson, beszédbe elegyedtem velük, a társalgás apró részletére már nem emlékszem, arra sem, hogy  szóltam-e. csak ültünk az ismerőssel a villamoson és néztem a Dunát, ahogy átsiklottunk a hídon, és száguldottunk orbitális erővel a mélybe. igen. féltem. féltem, hogy nem tudom átadni azt, annak, akit keresek. azt éreztem, mintha minden vér a fejembe tolult volna a gyilkos energiától. mintha tízgénél is nagyobb erővel zuhantam volna a völgybe, szét akartak pattanni az erek a fejemben. de tudtam, hogy csak képzelődöm. aztán leértünk, megkönnyebbüléssel tapintottam ki zsebemben a féltve őrzött tárgyat. ott volt.

aztán egy kissé üdítőbb utazás következett immár sík talajon, éjszaka volt és félhomály, a közvilágítás csak hunyorgott, a kezemben papír volt, hogy majd az a valaki, aki ismeri őt, felhívja, én meg lapra véssem. imbolygott a villamos velünk a félhomályban, a papírlap furcsa sárga fényben úszott, az a valaki nézett rám, és tudtam, hogy vele beszél, mert ismerte. végre. tudtam, hogy felírhatom, hol és mikor. végre.

az a valaki szótlanul felállt, a következő megállónál leszállt, én értetlenül meredtem magam elé, úgy, mint akinek volt egy titka, de kinevették...

-nesi-

Legyen itt valami, ami kedvenc...

kétezer évvel ezelőtt dzsuang dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő dzsuang dszi...
és felébredtem... és most nem tudom

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy dzsuang dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

én jót nevettem: - ne tréfálj, dzsuang dszi!
ki volnál? te vagy: dzsuang dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy dzsuang dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

(Szabó Lőrinc, Dzsuang Dszi álma)